Sziasztok!
Örülök, hogy még megvan ez a fórum, és hogy évente párszor posztolva van ide, tehát ha nem is nagy itt a jelenlét, olykor olykor mutatnak életjelet az oldal magyarjai. Úgy döntöttem, enyém lesz az ősz első posztja a fórumon, ami egy novella lesz, ha már senki sem csapott le az első poszt lehetőségére, remélhetőleg nem ez lesz az utolsó poszt sem, szóval éledjetek srácok! :D Én igyekszem időről időre aktívabb lenni az oldalon és nem csak a novella miatt, hanem beszélgetni veletek illetve egyéb nyalánkságokat is igyekszem posztolni.
Ahogy említettem, írtam, illetve írok egy novellát, amit folytatásokban szeretnék ide közölni. Mivel semmit sem veszítek vele, és mert eszembe jutott, hogy van Newgrounds accountom, ezért gondoltam időnként kiposztolom a novella folytatásait.
A történetről röviden annyit, hogy egy idős meggyötört emberről, Tokvart apóról szól, akinek hosszú év monotonitása után szembe kell nézni a múltjának lezáratlan ügyeivel. Olvassátok és élvezzétek!
-------------------------------------------------------------
Tokvart apó
Egy borongós, őszi napon, itt ülök a parkban, egy vén gesztenyepadon. Néhol itt-ott koppan a kabátomon egy-egy esőcsepp. A város zajló élete lelassul, fagyos lesz.
Egy-két madárka feltűnik a fűben, de aztán hamar vissza is röppennek a fák védő levelei alá.
Emberek előbukkanak, esernyő, vagy annak hiánya esetén kabát védi őket a testes esőcseppektől, már amennyire védheti. Legtöbben sietnek, vagy munkába, vagy védő fedél alá, vagy máshová (ki tudja), egyesek viszont meglepő bágyadsággal és nyugalommal lépkednek a járda sikamlós felszínén. Talán rájuk ragadt az időjárás szürke hangulata.
Egy ilyen bágyadtan lépkedő ember, ki nagy, ősz szakállal, vállát érő hajjal és ráncokkal tűzdelt arcvonásokkal rendelkezik, éppen egy boltból jött ki, és tartott hazafelé. Kezei fáztak, de nem különösebben zavarta, már hozzászokott a természet ilyesfajta kihívásaihoz.
Egy nagy, kopott szatyorban vitte a megvásárolt termékeit. A szatyor semmi különöset nem tartalmazott, csupán a mindennapi túléléshez szükséges dolgokat. Nem, mintha lett volna bármi másra szüksége. Megkopott bőrkabátja bélés híján nem túlzottan védte a viszonylagos hidegtől, de ő mégis ezt a kabátját vette fel, mert ezt viselte már... ki tudja mióta.
Pár percnyi séta után végül elérte a házat, ahol lakott. Kis, szerény épület volt, semmi különleges külső jeggyel. Szüleitől örökölte a házat, mely egykoron tele volt élettel, ma viszont csupán Tokvart apó élt itt.
Lerakta a szatyrot, amit eddig görcsösen szorított, és előkotorta zsebéből a ház kulcsát. A kulcs zörgése és a zár kattanása szürke monotonsággal töltötte meg a lelkét, de ehhez mára már hozzászokott.
Levette cipőjét fájó lábáról, felakasztotta kedvelt bőrkabátját a fogasra és belépett a házba. Letette hanyagul a szatyrot a nappali közepére, és a kandalló felé vette az irányt, hogy begyújtson. Mikor viszont elkezdett volna a folyamtot, kopogást hallott ajtaján. Azt hitte először hogy hallucinál, hiszen őt sosem szokta keresni senki. De rá kellett jöjjön, hogy ténylegesen jól hallotta az imént a kopogást, másodjára ráadásul már egy hang is társult hozzá:
- Én vagyok az, kérlek nyiss ajtót! -szólalt meg a hang.
Tokvart apó felismerte a hangot, és lefagyott, de nem a hidegtől....
-------------------------------------------------------------
Ennyi lett volna mára! Ha gondoljátok osszátok meg gondolataitokat az írással kapcsolatban! Mindettől függetlenül remélem lesz aktivitás a fórumon, örülnék neki, ha lenne itt pici élet. See you later, have a nice day!😁
